A tizennyolcadik század


Század hanyatlik. Már küszöbén vagyunk Bámult korunknak, századok Istene! Buzgó örömmel feltekintek, S titkaidat huraim csudálják.

Népek születnek, trónusok omlanak Lehelleteddel, s a te szemöldöked Világokat ronthat s teremthet, A nagy idők folyamit vezérlvén.

Hány századoknak szélveszes ostromin Harcolt szerettem nemzetem ekkorig! Hány száz Charybdis s mennyi örvény Várta nemes remeked halálát!

Már sírba szállott hajdani nagy nevünk, Már-már lecsüggött győzni szokott karunk, Mikor hatalmas szárnyaiddal Béfedezéd lebegő vitorlánk.

Megszántad e nagy bajnoki nemzetet, Mely annyi harc közt vívta ki hantjait, S véráldozattal kérte vissza Ősei szent viadalma bérét,

Révpartra hoztad: Trézia karjain Köztűnk Perikles napjai nyiltanak; Saturnus áldott lelke jött fel, S vérbe merült mezeinkre szállott.

Dicső szabadság temploma lett hazánk, Nem dúltak ádáz, pártot ütő hadak, A szent rokonvér nem kiáltott A babonák tüze közt az égre.

Áldás virágzott a Duna partjain, Áldásba' ferdett a Tisza síkjain, Áldásba' a vad Dráva berkin S Fátra kopár farain lakó nép.

S már most Ferencnek títusi trónusa Fénylik közöttünk: jer, magyar, e napon Nyisd meg dicsőült szent királyid Templomait, s leborulva áldozz.

Nézd, mely hatalmas népeket eltörült Körülted e nagy s ritka időszakasz! Nézd, mely viszontság kénye játszott A legerősb szegeletkövekkel.

Téged megőrzött őseid Istene. Trajánok s áldott Marcusok álltanak Kormányodon, kiknek királyi Homlokokon ragyogott az erkölcs.

Mindenható kar méri ki sorsodat, Kar, mellyen ég s föld sarkai forganak, Kar, mely dicsőűlt őseidnek Rettenetes hadait vezette.

Bízzál, s virágzóbb századokat remélj! Eldődeidnek szép kora visszatér; Csak lelkeden tartsd, mennyi sok szent Vérbe került az igaz dicsőség.

Az ulmai ütközet

Mit hallok! Árpád honja határain Álgyúk dörögnek! rettenetes veszély Zúg, mint dagadt felhők morajja S Bosporusok zokogó nyögése.

Egy nagy csapással mindeneket levert A harc s dicsőség kénye, Napóleon, S mint Júpiter mindent lerontó Mennyköve, egy riadással elszórt.

Látom hazámnak fegyveres őreit Réműlt futásban; látom az éktelen Vert had zavarját tébolyogva, S Bécs s Pozsony érckapuit vivatlan

Kitárva! Oh sors! oh csuda nap! mi ez? Nincs hát remény már? – Itt az idő, magyar, Mely majd szabad lelked nem ismért Jármot akaszt te szilaj nyakadra.

Nyolc száz repült el már Budavár felett. Villámok ádáz zápora, vérözön Toldult s rohant rád számtalanszor: Ámde te, mint az egekbe ötlő

Kriván, mosolygál a zivatar között. Rémíthetetlen melled acélfalat Vont fel körülted, s vakmerően A haragos buzogányt ragadván,

Gigászerővel harcra szegült karod, Vívtál ezerszer többel ezer csatát: Menj, most mutasd meg Zrínyi lelkét, Zrínyi dicső remekét, halálát!

Merj! a merészség a fene fátumok Mozdíthatatlan zárait átüti, S a mennybe gyémánt fegyverével Fényes utat tusakodva tör s nyit.


A magyarokhoz

Forr a világ bús tengere, ó magyar! Ádáz Erynnis lelke uralkodik, S a föld lakóit vérbe mártott Tőre dühös viadalra készti.

Egy nap lerontá Prusszia trónusát, A balti partot s Ádria öbleit Vér festi, s a Cordillerákat S Haemusokat zivatar borítja.

Fegyvert kiáltnak Baktra vidékei, A Dardanellák bércei dörgenek, A népek érckorláti dőlnek, S a zabolák s kötelek szakadnak.

Te Títusoddal hajdani őseid Várába gyűltél, hogy lebegő hajónk A bölcs tanács s kormány figyelmén Állni-tudó legyen a habok közt.

Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet! Ordítson orkán, jöjjön ezer veszély, Nem félek. A kürt harsogását, A nyihogó paripák szökését

Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat. Ez tette Rómát föld urává, Ez Marathont s Budavárt hiressé.

Az ifjúság

Mint az aranykornak boldog századja virágzó Képe, szelíd tündér, Fiatalság! visszanevetsz rám; Felfeded ártatlan kebelednek rózsaalakját, S szívemet a múltnak gyönyörű örömébe meríted. A te fejednek aranyfürtjén mosolyogva virítnak A tavasz illatozó zsengéi vegyes koszorúkban, Pázsitos ösvényed violák közt tévedez és foly, Mint a csergedező Arethusa s tiszta Meander. Társaid, a mindig nevető Kedv, Tréfa, Barátság, Édes enyelgéssel repdeznek játszva körülted, A szerelem mennyét feltárja Dióne előtted, S karjain andalgó örömében renget az égnek. A te vidám orcád, valamint egy hajnali csillag, A repülő élet napját felnyitja, bezárja; Míg te az élet egét ragyogó lángszínbe' fereszted, Elysium myrtusligetévé változik a föld, Hol minden kiderült, hol minden szép s nagy előttünk. Álmodozó lelkünk nem sejt illy puszta jövendőt, Mellyben az életnek volt kedvesi mind elenyésznek, S csak szomorún egyedül bujdossa világi futását, Mint az alélt utazó az oroszlán durva hazáját. – Légy bölcs, légy te vitéz, kardod villáma hasítson A földtengelyekig s a föld nagy tengerein túl, Homlokodon híred csillagkoronája ragyogjon, Tetteidet fél föld leborulva csudálja, imádja, Halmozd kincseidet, dúld, pusztítsd Bengala partját, Ussza körül gályád a földet százszor, ezerszer: Olly szent tiszta öröm nem reszketi szívedet által, Mint mikor a boldog fiatalság rózsavirányin Andalodó lelked legelőszer kezde hevülni, S a gyönyörű álomképet csókolva ölelted.

A jámborság és középszer

Más az Atrídák ragyogó dagályát Tarka pórázon mosolyogva nyögje, S Tantalus-szájjal magas asztaloknál Üljön epedve.

Oh ti, elrejtett kalyibák lakói, Régi Jámborság s te, arany Középszer! Üljetek mellém küszöbömre: vígan Látlak, ölellek.

Üljetek mellém ösi tűzhelyemre! S majd Szabínám hív keze-főzte mellett Mártsatok vídám ajakat mosolygó Bükkfa kupámba.

Aki keblében helyet ád tinéktek, A szerencsének letapodja kényét; S szíve épségét soha semmi bájszín Tőrbe nem ejti.

Nem von az fényes rabigát nyakára, Sem majomnévért kenyerét nem adja; Kincseket sem gyűjt, hogy azokra árvák Könnye kiáltson.

Tiszta lélekkel s megelégedéssel Látja csűrében keze míve bérét; S izzadásának gyönyörű gyümölcsét Éli örömmel.

Nyájas orcával szegi meg falatját A barátságnak s jövevény szegénynek; S asztalánál, mint az öreg Philémon, Égieket lát.

Háza szent templom, maga áldozópap, És az áldásnak poharát kezében Istenek töltik kimeríthetetlen Égi itallal.

A közelítő tél

Hervad már ligetünk, s díszei hullanak, Tarlott bokrai közt sárga levél zörög. Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok Közt nem lengedez a Zephyr.

Nincs már symphonia, s zöld lugasok között Nem búg gerlice, és a füzes ernyein A csermely violás völgye nem illatoz, S tükrét durva csalét fedi.

A hegy boltozatin néma homály borong. Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd. Itt nemrég az öröm víg dala harsogott: S most minden szomorú s kiholt.

Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül, S minden míve tünő szárnya körül lebeg! Minden csak jelenés; minden az ég alatt, Mint a kis nefelejcs, enyész.

Lassanként koszorúm bimbaja elvirít, Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli Nektárját ajakam, még alig illetem Egy-két zsenge virágait.

Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom. Nem hozhatja fel azt több kikelet soha! Sem béhunyt szememet fel nem igézheti Lollim barna szemöldöke!

Fohászkodás

Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér, Csak titkon érző lelke ohajtva sejt: Léted világít, mint az égő Nap, de szemünk bele nem tekinthet.

A legmagasb menny s aether Uránjai, Mellyek körülted rendre keringenek, A láthatatlan férgek: a te Bölcs kezeid remekelt csudái.

Te hoztad e nagy Minden ezer nemét A semmiségből, a te szemöldöked Ronthat s teremthet száz világot, S a nagy idők folyamit kiméri.

Téged dicsőit a Zenith és Nadír. A szélveszek bús harca, az égi láng Villáma, harmatcsepp, virágszál Hirdeti nagy kezed alkotásit.

Buzgón leomlom színed előtt, Dicső! Majdan, ha lelkem záraiból kikél, S hozzád közelb járulhat, akkor Ami után eped, ott eléri.

Addig letörlöm könnyeimet, s megyek Rendeltetésem pályafutásain, A jobb s nemesb lelkeknek útján, Merre erőm s inaim vihetnek.

Bizton tekintem mély sirom éjjelét! Zordon, de oh nem, nem lehet az gonosz, Mert a te munkád; ott is elszórt Csontjaimat kezeid takarják.

Wesselényi hamvaihoz

Leomlom én is szent porodon, nemes! A jókkal együtt könnyeket áldozok, S hamvvedredet bús cyprusággal Illeti Melpomeném zokogva.

Nem úgy jelentél meg te hazád egén, Mint egy szökőfény, mely mosolyog s kivész, Mint egy szivárvány, tarka párák Kölcsönözött ragyogásaikkal:

Te, mint az orkán s mint az olympi láng, Megráztad a gőztorlatok éjjelét, S villámszavad megszégyeníté A gonoszok s cudarok dagályát.

A jók csudáltak, mint az Egész javát Titkon segítő mennyei tűneményt: Neved, dicsőült Wesselényi, Rettenetes vala és imádott.

Ritkán talál itt enyhelyet a derék, A virtus útját szörnyetegek lesik, Pályája küzdés; ámde végre Talpa alá szegi a Chimaerát.

Mint hajdan a szép Aethra jeles fia, Felbírtad ifjú karral az éktelen Márványt; s atyáid pallosával Győzödelem vezetett az égbe.

Tekints le hozzánk hős eleid közűl! Lebegj körültünk, légy szeretett hazád Védlelke, s oh, add vissza fényes Díszeidet deli magzatodban!

A temető
Elréműlve tekint, oh temető, reád A tündér hatalom s a ragyogó dagály. Látásodra szemek vázai s a világ Álorcái lehullanak.

Te a durva tyrann bíborit elveted, Mint a koldus utált élete terheit, S a szent emberiség jussa szerint nekik Egy rangot s nyugodalmat adsz.

Akit szíve emészt s elhagya a remény, Annak még te reményt adsz s magas enyhülést. Jer, adj nékem is, adj! ím, leereszkedem Szentelt hantodon, s álmodok.

Mit? s hát kell-e nekem álmodozás, remény? Agyváz altat-e vagy pólyadal engemet? Oh, ismérem ezen phantomi lét körét, S nem szédül küszöbén fejem!

Minden szál fű, virág, mellyre tekintek itt, Érző szív vala, mely ömlede, mint enyim; Minden porszem ugy élt, úgy szeretett s örült, Mint e gerjedező kebel!

Minden kődarabon, melyre szemem vetem, A nagy Persepol és Palmyra képe int; Látom Théba kevély tornyait omlani S a márvány Babylon falát.

Látom hangyabolyi míveidet, világ! Mint szórja s temeti a nagy Örök keze, Látom, hangyasereg! mint tusakodsz s tolongsz Sírod partjain és porán.

Jertek, bámulatos bajnokok és nagyok! S tí, kik nem meritek nézni az elmulást, És tí porba nyögők, jertek ide, s velem Élni s halni tanuljatok.

Vandal bölcsesség
A vandaloknak ferde bölcsesége Ismét divatba jő s csudáltatik; Ezek, hogy a nagy Rómát dőlni látták, Vesztének abban lelték fő okát: Hogy ottan írni és olvasni szoktak; S ez okra nézve ők a könyveket Elégeték mint ördögségeket: S hogy most kiforrta Párizs régi mérgét, Mi szülte azt más, mint könyvek s tudósok? Égetni kell hát minden könyveket, Égetni mindazt, aki gondol és lát!

Oh, vandaloknak sanda bölcsesége! Méltó, királyi fülbe zengeni. Tenéked a nagy Róma csüggedése S Párizsnak ádáz harca egy eset? Tenéked alma s makk egy fán terem? – Hát vandalok közt nincs-e pártütés? S nem félt-e Caesar a vad Galliától? Hát a szeraillok öldöklései És Ázsiának végtelen zavarja, A Dózsa, Hóra gyilkos pórhada Mind a tudósok s könyvek mívei? Hát Prussziának s Bécsnek trónusát Csak a vak észnek fékje tartja fent? S azért nem omlik ott királyi vér? S tán Angliának népe balgatag, Azért parancsol a föld tengelyének?

Így van! ha szél fúj s fergeteg leend, Ha a búzában konkoly és vadóc van, Ha nyájainkat métely szállja meg, S a szürke kanca vemhét elveti Azt mind tudósok s könyvek mívelik. Bölcsen! Dicsően! Ínach és Numa, Ninus, Zoroaster így okoskodának, Tehát mi is! – Oh, de nagy hézag ez! A makkos ember és mi, nagy különbség! A makkal elmult a szilaj szabadság, Az ember önként hordja most nyügét, A békes élet bájit ismeri, S a marhafékre nincs szüksége többé. Lám Títus, Aurél s Fridrik nem valának Sem istenek, sem a Nap öccsei: Imádtatának mégis a világtól; De a tyrannok, bár istenfiaknak Neveztetének, bárd alá jutának.

Az igazi poézis dicsérete
Halljuk, miket mond a lekötött kalóz: Tündér változatok műhelye a világ, Mint a poézis bájalakja: Ámde csak egy az igaz, nagy és jó,

Melynek mosolygó jelcime lett a szép, Hogy mint a szerelem játszi gyönyör kezén Folytassa titkon a teremtés Műve örök folyamát gyönyörrel.

Ennek teremtő ihlete alkotá Hellász rózsakorán a vidor életet, Midőn mosolygó égieknek Innepein lebegett az ének,

A szépet érző emberek ajkain, Szívből szívbe gyönyört zengve s vidám erényt, Midőn a nyájas áldozóknak Nyájas örömbe' jelent meg a menny;

Oh, a poézis rózsaszin ujjai Fonják azt az öröm gyenge virágiból: Örömre intve csalta össze A vadonok ridegült lakóit. – Most a halandó, mint ama büszke lyány, Villámfénybe vonult isten ölén enyész: A szent poézis néma hattyú, S hallgat örökre hideg vizekben.

Szűnj meg te is hát zárt fület és kebelt A szép ifju világ bájira inteni: Halottas ének zúg felette, Mint mikor Afrika sámielje

A port az éggel összezavarva dúl, Forró porvihara fojtja az életet. – Oh, a halandó lyányka szíve Emberi szép kebelén viruljon,

Mint a mosolygó Hellenisé, midőn A félisteneket szülte szerelmiben, Gyönyörre nyílt szív nyíladozza A szeretet csuda két virágit:

A szent poézist és a dicső erényt, Melyek hajdan öröm ünnepivé kenék A nagy görög nép boldog éltét, S létrehozák örök ideálit.

Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás

Ki vagy te, fényes csillag az ó világ Sötét ködében? Századok éjjele Nyugszik terajtad: mégis égő Arculatod közibénk sugárzik.

Ki vagy te, bajnok s rettenetes király, Gyémántsisakban, mennyei fény között, Ki úgy ragyogsz, mint Pharus égő Lángja az éjj sivatag homályán?

Corvin, ki héró atyjai nyomdokin Árpád szerencsés fegyverivel vivott, Midőn az országos Dunának Partjaiból Helikont idézett.

A bölcs s vitéz kar, mint az idős halál, Mindenhatóság fegyverivel csatáz: Őnéki a bércbástya csak por S rózsalevél Boreas kezében.

Két nagy királyunk nyert koszorús nevet A régiségben: mindenik a szelíd Múzsák barátja, s mindeniknek Múzsa szelid keze tört borostyánt.

Egy Nagy Lajos bölcs szárnya alatt hazánk Rómát s Athénét látta felállani, Atilla roppant városában Mars, tudomány, hatalom virágzott.

S mikor ragyogtak tornyaid, oh Buda! Felségessebben, mint mikor a dicső Király s Apollo tisztelője: Bölcs Hunyadink kezein virágzál?

Mint hajdan a nagy Delius oszlopit, Delphus csudáit napkelet, alkonyat Bámulta, s a fáradt szarándok Ormai közt iszonyodva állt meg:

Sok messzi ország bölcsei, bajnoki Jöttek hazánknak látni dicső egét, Rémülve nézett a világ ránk S nemzeteket tapodó erőnkre.

S egyszerre e nép, mely Hunyadink alatt A legkevélyebb polcra emelkedett, A durvaságban veszni tért, s ment Két megutált cseh király kezébe.

Pallás s Apolló nemzik az istenibb Bölcset s erőssebb bajnoki lelkeket, Ők nemzik a Márs pallosával Bírni tudó fejedelmi embert.

A durva nép közt sorvad az emberi Legszebb tehetség, nem születik soha Ott Socrates, s nagy Tulliusnak Nem szabad ott nemesen buzogni.

Cato temérdek lelke legörbed ott, Nem áldhat a föld bölcs fejedelmeket, Nem támad ott Titus s Trajánus: Durva Nerók vasigája büntet.

Dukai Takács Judithoz

Hogy a szelíden érző szép nemet Letiltva minden főbb pályáiról, Guzsalyra, tőre kárhoztatni szokta A férfitörvény, vajjon jól van-e? Igen: ha az csak úgy tekintetik, Mint ösztöninknek szenvedő edénye S nyers kényeinknek játszó eszköze.

De hát csak erre vagynak-é teremtve Azok, kik embert szülnek és nevelnek; Kik életünknek gyönge bimbait Dajkálva őrzik forró keblöken, S véröknek édes nedviből itatják; Kik szebb korunknak ékes napjain Rózsás kötéllel kapcsolnak magokhoz S lelkünket égi érzésben feresztik; Kik ősz korunkban reszkető fejünket Ismét ölökbe vészik s dajka-karral Vezetnek éltünk véghatárihoz, S ölelve tésznek a halál ölébe, Míg ott is újra vélünk egyesülnek?

Oh, nagy s dicső cél van nekik feladva, S rendeltetésök szebb, mint a miénk! De mint mehetnek nagy pályájokon Bevont szemekkel s békós lábakon? S kivánhatunk-e tőlök oly csudát, Hogy céljainknak megfeleljenek, És lelkeinkkel öszvezengjenek, Ha őket a vak gyermekségbe zárjuk? A míveletlen föld csak gazt terem: A lélek is csak úgy emelkedik A virtusokhoz égi szárnyakon, Ha delphi isten önt sugárt belé, Mely úgy kifejti lelkünk díszeit, Mint éltető nap a virágkebelt.

Midőn csapongva ömledő dalod Klavírod érző hangjain lebeg, Midőn nyilazva repdez ajkidon Az ihletett szív s nyilt ész lángigéje, Mely szívet-elmét egyaránt hevít: Akkor, barátném, akkor érezem, Mit veszte a föld durva gyermeke, Hogy a Teremtő legbecsesb alakját, Kinek kezébe szívünk adva van, Játéka, kénye rabjává alázta!
Te megboszúlva méltóságtokat Kihágsz nemednek szűk korlátiból, Melyekbe zárva tartja vad nemem; Kihágsz, s merészen fényesb útra térsz, Melyen csak a nagy férfinyomdokok Vezetnek a szép tiltott táj felé; Hol a vakító fénybe vont igazság, Ámbár szemünket kápráztatja is, De megmutatja a virtusnak útját, Melly halhatatlan istenekhez int; S hol a poesis nyájas istenei, Szemünkhez illő földi öltözetben, Enyelgve zárnak karjaik közé, S a symboláknak hímes fátyolában Öleltetik meg a nagyot s dicsőt, S belénk mosolygják rózsás szájaikkal Az égi szikrát s égi tiszta kényt.

Érzed hatalmas ihletésöket, S hevült kebelt nyitsz szép sugalmaiknak, S mint a kalitka zárát elhagyó S ismét szabadban lengő fülmile Örömre gerjed, s harsány csattogással Repül az erdők zöld árnyékiba, S üdvezli a rég óhajtott galyakról A tarka völgyet s virradó eget: Meglelkesedve s égi szárnyra kelve Lengsz vígan Áon szent virúlatin, Hol a teremtő Pindar díthyrambja Harsogva zúg le Pindus ormain, S a gyönge Sappho esdeklő dala Nyögdelve reszket gyenge húrjain; Hol új meg újabb szépségek csudáit Bájolva látja repdező szemed, Hol új meg újabb zengzetű melosz Lángolva járja általlelkedet S zengésbe hozza gyenge lantodat.

De, oh leányka! még itt nincs határ! A képzelődés szép játékai, Az érzemények édes ömledési Szépítik ámbár boldogságodat, De nem tehetnek boldoggá magok. Kettősen érzed a jót és gonoszt, S a sorsnak ádáz kényén függ nyugalmad. Nézd a magasban fénylő bölcseséget, Körülragyogva csillagnimbuszával Az istenelmek békes sátorában, Hová nem érhet semmi földi tőr! Ott, ott tanuld meg a bölcsek nyugalmát Ismérni, s győzni a föld szörnyeit, Indúlatinknak pusztító dühét És a szerencse játékit nevetni, Használni élted szűk kerületét S bátran letenni a halál kezébe.

Int a dicső táj. Járd zengő ajakkal. Vezessen érző kebled istene. Ölelje myrtus barna fürtidet. Az égi Múzsák s Grátiák ölén Álmodd el élted rózsaálmait, S védjen Minerva pályád zajjain, Mint Áriont a tenger istenei, Midőn zenegve szállt a delfinen.

Gróf Mailáth Jánoshoz

Mailáth! poétád éneke leng feléd, Nem mint a rohanó Vág, mikor árjait A Kárpátok közt zúgva szórja, Tört jeget és köveket sodorván;

Csak mint az alkony enyhületén kalász- Párnáján pihenő lyányka szelíd dala Üdvezli a várt est nyugalmát S a hegyek ormai közt mosolygó

Holdat, midőn már csend fedi a mezőt, S a pásztorkalibák gőze a völgybe szállt. Mailáth! poétád napja húnyik, S nem ragadoz dala árja többé.

Tündér tükörben nyílt nekem a világ. S mint egy Pygmalion szobra, ölem hevén Életre gyúlni látsza honnom, S annak ivá kebelem sugalmát.

Mellembe, mint egy Ilion éneke Zengett a haza szent lángja; Olympia Istenfiakkal küzdve tűnt fel Isteni bájba merűlt szememnek.

Eltűnt a rémkép. Ámde ha szózatom Szép lelkedre hatott, nem vala puszta hang, Nem, mely tudatlan gyermek ajkán Lelket emelt; koszorúm ne bánd meg!

S ha szépnek érzed férfias énekim, Benned vagynak azok, benned a honni szív, Melyet magasztalsz, benned a hív Honszeretet daliás erénye.

Menj, énekeld hát e magas égi lényt! Ezt harsogta örök Pindaros és Horác, Ez isteníté a világnak Hajdani váteszit és erősit;

S ez nyit nekünk, ím, élisi pályatért Rákos hős mezején. Hallom a pályazajt S a pályazajban Széchenyink hős Hágdozatit, lova könnyű győztét.

Oh, énekeld őt, a diadal fiát! Eurus szűlte pején mint viva, nyerve díjt; [Mint áldozá fel ezreit, hogy Ész müvein kecsesülne nyelvünk,]

Mely újra szülje a lerogyott magyart S Pannon férfidiszét. Engem a villitánc Int már; de honnom új virultán Vert dalodat porom érzi majdan.